Néhány családnak már volt saját szekere is, ők rendszerint a bak elé kötött egyetlen gebével intézték az üzleti ügyeiket, lomokat és hulladékok gyűjtöttek a városban, s amivel nem tudtak mit kezdeni, felhalmozták. Voltak köztük kovácsok, patkolók, üstfoltozók, egy özvegy pedig, ki néha bebújt Gilagóg mellé az ágyba, és kicsalta a férfi torkából a hörgést, tollal kereskedett. A vajda évekkel ezelőtt eladta a saját szekerét és a lovait, már volt hol lakniuk. Tapasztottak házat eleget, egy sor viskójuk szédelgett az árokparton, hol a gallyakon ruhák száradtak, s mindenfelé tűzhelyek nyoma feketéllett a földön. A vajdát nem érdekelte a fuvarozgatás, s az emberei is leraktak a küszöbe elé annyit, amennyi elegendő volt neki a hétköznapokra. Kapott bort, kenyeret, vásznat, dohányt. Néhányan elmentek, végleg továbbálltak, zenészek vagy vándormutatványosok lettek, esetleg tolvajlás miatt kellett felkötniük az útilaput. A törzs az érkezés óta keveredett a már itt élő cigányokkal, hát keveredtek a dalaik és a történeteik is. A régiek is megismerték Igazmondó Habredet, s bár először nevettek rajta, sokáig gúnyolták, aztán ők is elfogadták. Nem hittek benne, de nem bántották. A vajda pedig nem kötötte az orrukra, hogy Habred valójában senki és semmi, csupán egy hang, de nélküle mégse mennének semmire.