"Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek."

Tamási Áron

Nem tudom, miért pikkeltem rá, de azt hiszem, azért, mert már kilenc- vagy tízéves voltam, és már nekem is kellett valaki, akit utálhatok.

Nem tudom, miért pikkeltem rá, de azt hiszem, azért, mert már kilenc- vagy tízéves voltam, és már nekem is kellett valaki, akit utálhatok.

Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: "fiatal vagy, előtted ez élet", és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne. Felálltam. Jó, tudom, hogy előttem az egész élet, de azért nem fogom emészteni magam miatta.

 Émile Ajar

És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit… Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.

Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással:

- Bravó! Igazán gyönyörű!

Galamb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezettől. Troppauer Hümér bágyadtan hajlongott, szerény mosollyal, majomállkapcsát mellére szegezve, fürtjeit rezgetve.

- Igazán nem tudom… mivel érdemeltem… ki elismerését - mondta elfogódottan. - Talán azért szép ez a vers, mert szegény anyámra emlékezve írtam… Isten nyugtassa… - A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szeméből két könnycsepp gördül le, és megcsuklik a hangja. - Ha megengedik, anyám jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses elbeszélést…

- Halljuk! Halljuk!

Galamb kiáltotta ezt lelkesen, és tapsolt.

- Halljuk! Halljuk… - sipította egy cérnavékony hang. Kréta volt. De ő nem tudta, miről van szó.

A könnyező költő azonban nem kezdhette meg újabb műve felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett, és odajött elébe.

- Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot - mondta egy kanadai óriás.

- De, uraim… Hát nem szépek az én… verseim? - Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.

- A maga versei unalmasak és hülyék… - kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.

Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.

Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen… De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.

A katonák döbbenten, ijedten nézték…

A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett.

Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.

A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:

- Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének…

A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.

Ez meg szép is

"Egy szép, tárt kelyhű, halványrózsaszín, jószagú, mezei szegfű, hogy, hogy nem, kinyílt és virított az iszapban.

Ki érti ezt?

A természet olykor csodát is művel. Előfordul, hogy eper- vagy ibolyatermés ütögeti bátortalan fejét a fű között, egy bokor alján, messzi túl az idényszerűsége hónapján. De ez egészen más. Az a csoda! A földi csoda, lelkek csodája, amely örökké az egyszerűség jegyében lép a hívők elé! A gyermek, a földműves, az anya vagy az ártatlanul elhunyt áldozat robusztus erejű, mitikus szólama, amely legyőzi a komplikált embert. A víztiszta igazság előtt meghajlik a szintetikus lény is, aki épít és ítél.

Szóval, ott hagytuk el, hogy egy magányos szegfű is keletkezik a láp kellős közepén, libegő, gyenge feje roppant lapuk és murvalevelek között inog, azon frissen, ahogy kinyílt.

És nem a mocsár dús páráit, kénhidrogénes záptojásbűzét szítta magába ez a finom kehely.

Nem!

A szegfűszagú, igaz, jó levegővel megfertőzte a fertőt, hogy az tiszta lett."